Minden egy kiállítás-megnyitóval kezdődött a budai Moha kávézóban: „Bennünk élő istennők „ címmel, még tavaly, nyárvégén.
Ami e kiállításon összehozott bennünket: A különleges és egyedi dolgok iránti szeretet és rajongás, a zene szeretete s az adhoc jelleggel rendezett bemutató, ami egyben a megnyitó is volt.
Általam az első ízben ott hallott Barefoot musicians - Mezítlábas Zenészek - olyan zenekar, akiknek tagjai egymást mint emberileg, mint zeneileg nagyszerűen kiegészítik, egyfajta lágyságot sugározva hallgatók felé zenéjükkel és személyiségükkel egyaránt. Úgy gondolom, hogy talán elsősorban ez a lágyság az, ami engem ott megfogott, s azóta is összeköt bennünket.
A zene ……: kicsi koromtól kezdve szerepet játszott az életemben, hol így,hol úgy:
Édesanyám volt a családban, aki pici koromtól kezdve minden élethelyzetben énekelt nekem, egy-egy dal még a mai napig egyenlő számomra egy rendkivül erős érzelemmel és kötődéssel: az anya szimbolikájával, hogy ő az oltalmazó, a védő, a felnevelő. Ő maga zongorázott, nagybőgőn játszott és kórusban is énekelt.
Így szinte természetes volt, hogy kislányként én is zenéljek: hegedűvel, illetve a tangóharmonikával ismerkedtem, bátyám is hosszú ideig harmonikázott, zenekarban is játszott, első harmonikásként.
Idővel aztán számomra a zene csak meghallgatása szempontjából vált érdekessé és értékessé, - hamar kiderült ugyanis, hogy számomra a rajz, a divattörténet tanulmányozása, s a tervezés az, ahol igazán kifejezhetem magam Ma már iparművészként viszont az is fontos, hogy ezek az értékes szeretet-kifejeződések, értem ez alatt: zene, - önkifejezés, - csapatmunka és közös érdekegyeztetés, - együvé kovácsolódjon lelkemben és azokban a munkáimban, amelyek mostani időszakomat jellemzik.
Fantasztikusnak tartom a mezítlábasokat, hogy mindazt, amit ők fontosnak tartanak és szeretnek, nemcsak egy fantasztikus zenei repertoárrá csiszolták össze, közös zenekarukban kivetítve, hanem közös örömzenélésüket mind több embernek adják át koncertjeiken.
Fontos számomra, hogy a ruháimon keresztül megmutathassam: egyrészt, hogy egyenként milyen emberek ők, másrészt, hogy ruháim formavilágával a zenéjükhöz is talán hozzátehessem azt, amiről ők is szeretnének kommunikálni hallgatóságukkal.
A zenészek közül Bodrogi Évával találkoztam először, azon a bizonyos Moha Galériás-megnyitón. Őt látva, hallva, érdekes volt érzékelni, látni, hogy egy végtelenül nyitott és befogadó emberről van szó. Akinek mellesleg csodálatosan szép és kidolgozott hangja van. Katartikus volt, amikor először hallottam őt énekelni.
Évának nagyon tetszettek a ruháim és jó volt látni azt, hogy első percben érezte azt, amit én is szeretnék hangsúlyozni a alkotásaimmal: hogy vedd fel és érezd magad felszabadultnak benne. Ez a közös átérzés az elejétől kezdve működött.
Koltai Katát - a zenekar gitárosát pár hónappal később ismeretem meg, a vele való találkozásom is nagyon érdekes volt, de egészen más: Szentendrén, a műhelyemben találkoztunk, Évával jöttek ki hozzám, hogy az egyik koncertre ruhát nézzenek. Ahogyan végigsimogatták az anyagokat, ahogyan elkezdték próbálgatni a ruhákat, felemelő volt azt látni, hogy a munkásságunk ugyanarról szól: a lágyságról, a színekről, arról, hogy ugyan-egy érzés kerít hatalmába, akár ha hallom őket játszani, akár, ha az egyik ruhámba bújnak bele.
Bennük ízig- vérig nőkről van szó, mint a mindennapjaikat, mint pedig a művészetüket tekintve is.
Bartek Zsolt játékára egy szentendrei galéria megnyitóján felfigyeltem fel ámulattal, s mikor megérdeklődtem, ki is ő, erre a válasz csaj ennyi volt: ő Bartek Zsolt a klarinétos! E válasz elég is volt nekem, mivel játéka minden egyéb ismertetést feleslegessé tett!
Mindhármukat, vagyis a mezítlábas zenészeket megismerve jöttem rá igazán: nem számít, hogy zene, ének, vagy tervezés: hanem az alkotás öröme a fontos, vegyítve egy kis önkifejezéssel, s meghintve egyfajta életszeretettel.
Budapest, 2012. év tavaszán, kicsivel május idusa után
